Rólunk írták a darányi barátaink...

A Darány - Székelyderzs testevérkapcsolat kialakulása

Erdélyben, Hargita megye délnyugati részén, Székelyudvarhelytől 22, Daránytól mintegy 900 km-re a völgyben két kis magyar falu bújik meg, Székelyderzs és Székelymuzsna. Itt élnek barátaink, akikkel 1991-ben kerültünk először kapcsolatba.

Az akkori igazgatónő férjével Drávagárdonyban járt, s itt merült fel egy baráti beszélgetés kapcsán, a testvérkapcsolat, mint ötlet. A szót tett követte. 1992 tavaszán láttuk vendégül először őket. Ismerkedtünk, hajnalig beszélgettünk, kirándultunk, s júniusban aztán mi indultunk útnak.

Úttalan utak, véget nem érő sorok a benzinkutaknál, leírhatatlan meleg fogadtatás és vendégszeretet. Együtt énekeltük a magyar és székely Himnuszt a testvérkapcsolatról szóló szerződés aláírása után, ami létrejött egyfelől Darány, Drávagárdony, Drávatamási és Kastélyosdombó, másfelől Székelymuzsna és Székelyderzs községek között. A Szerződést aláíró polgármesterek, a községek felsorolásának megfelelően a következők voltak; magyar részről †Nagy Károly, András Ernő, Csamári József és Nagy M. László polgármesterek, a két erdélyi település részéről pedig Bán Gergely polgármester.

Azóta aztán egyik évben ők vendégeskednek nálunk, a következőben pedig mi utazunk. Ismerkedünk a nevezetességekkel. Csodálatos tájakra kalauzoltak el bennünket. Jártunk a Gyilkos- és Medve- tónál, megcsodáltuk a sóbányát, túráztunk a Békás- szorosban és a derzsi dombok között, fürödtünk Homoródon, megkóstoltuk a borvizet, gyönyörködtünk a hatalmas, méltóságteljes fenyvesekben, s fantasztikus élmény volt látni, hogyan készülnek a világhírű korondi cserepek.

Hajnalok hajnalán indultunk a derzsi erődtemplom megtekintésére. Nem igazán lelkesedett a csapat, mert hajnali 4-ig tartott az ismerkedési est, de elég volt belépni, s mindenki érdeklődéssel hallgatta a templom történetét. Mint megtudtuk, ez az egyedüli „mentsvár” Székelyföldön. Építése az 1300-as évekre nyúlik vissza. Freskóin - unitárius templomról van szó! - az 1419-es évszám áll. Az Isten tiszteletén kívül védelmi célokat is szolgált. Erdélyben csak itt maradt fenn egészen napjainkig egy különös, közösségi raktározási mód. A szuszékok, hombárok egymás mellett állnak, és lakattal záródnak. Ezekben csak gabonát lehet tárolni. A bástyák belsejében nagy, fából faragott szegeken lógnak a szalonnák. Ezek a Szeg-ek egy-egy örökség! Mint barátaink mondják, soha nem történt még lopás, és a korabeli feljegyzésekben sem tesznek ilyenről említést eleik.

Közös műsorainkon ízelítőt kaptunk hagyományaikból. Szemet gyönyörködtető a népviseletbe bújt falu. Büszkén viselik., mint magyarságukat, és kincsként őrzik, mint anyanyelvüket. Erdélyben ezek szülőről gyermekre,, nagyszülőről unokára szállnak. Azt hiszem - gondolom nemcsak én! -, hogy van (lenne) mit tanulni tőlük, hisz ott nincs állandó rohanás, ők tudnak még igaz szívvel a közösségért dolgozni. Ők még nem felejtették el a téli esték közös programjait, és szívszorongató hallani beszédeikben az "édesanyám", "édesapám" tisztaságát, az itthoni "muter" és "fater" megszólítások után.

Érdekes volt látni a televízióhoz, számítógéphez, videóhoz szokott gyerekeinket, amint önfeledten játszanak a domboldalon, a mezőn, a szénás szekereken vagy éppen az állatok között. Mi pedig? Kóstolgattuk a kecske- és bivalytejet, a juhtúrós puliszkát. Jóízű volt a juhsajt, a bárány flekken, a birkapörkölt, s a házi kemencékben sült kenyér. Mindannyiunk kedvence lett a kürtöskalács!

Látogatásaink 1-1 hete alatt nem igazán aludtunk napi két-három óránál többet, hiszen nem fogytunk ki az élményekből, emlékekből, a "kivel mikor hol mi történt" beszélgetésekből. Naponta általában egyszer reggeliztünk, kétszer ebédeltünk, háromszor vacsoráztunk, hiszen mindenkihez el kellett jutni, s természetesen mindenhol terített asztal várta a vendégeket. Mára már mindkét községben szinte az egész falu a barátunk, ismerősünk. Ha a falvak elején megszólal az autóbusz dudája, percek alatt mintha mindenki az utcán lenne, és ma is könnyesek a szemek a búcsúzásnál.

Az első találkozásoktól kezdődően máig is tartó barátságok szövődtek. Talán két éve annak, hogy kibővült a kapcsolat az önkormányzati, képviselőtestületi tagokkal. A millenniumi év apropóján - s a barátság látványosabb kifejezéséért - a 2000. július 15.-i Falunapon Derzsről-Muzsnáról származó, ott elkészített székelykaput avatunk községünkben, majd az idei (2000 évi) "esedékes" vendégeskedésünk ideje alatt pedig Derzsen és Muzsnán avatnak egy-egy kopjafát, amit mi ajándékoztunk a két településnek. Idén (2000-ben!) volt a Székelyderzsi Általános Iskola névadó ünnepsége, melyre meghívót kapott a darányi iskola és az önkormányzatok képviselőtestületei is. A János Zsigmondról elnevezett iskolának az idei (2000.évi) kirándulásunk alkalmával fogunk ajándékozni egy faragott arcképet, választott névadójukról.

Míg mi az ottani mezőgazdasági munkák miatt augusztusban utazunk, őket évek óta a Falunapon látjuk vendégül. Jó így legalább kétévenként együtt ünnepelni, közösen szerepelni a műsorban, aztán az esti utcabálokon együtt táncol felnőtt és gyerek. Kezdetben nagyon szoros programokat szerveztek Ballok Csilla igazgatónő irányításával ők is és mi is - Radics József, Cseresznyés Géza és jelen cikk írója - a darányi iskola részéről, ám mostanra már csökkentettük a „kötelező feladatokat", s igazi kötetlen, baráti kirándulásokká "szelidültek" találkozásaink.

A „csapat” minden egyes találkozás alkalmával bővül, mind a vendégek, mind a vendéglátók részéről. Reméljük hogy ez így is marad, s a találkozásokból hosszantartó, igaz barátságok szövődnek.

Kissné Szalonnay Zsuzsanna megemlékezése a 2000.-ben kiadott Krónika 2000-ből
www.daranykozseg.eoldal.hu